„Nem a tárgy, hanem az ember a cél”

A 30 éves Moholy-Nagy László Formatervezési Ösztöndíjról

Mayer Kitti

A hazai formatervező szakma 1988 második felében vált nagykorúvá. Többéves előkészítő munka után ugyanis ekkor indult útjára a Moholy-Nagy László Formatervezési Ösztöndíj. Az alapító minisztériumok és az Országos Magyar Fejlesztési Bizottság nagy reményeket fűztek az ösztöndíjhoz, a tehetséggondozáson túl az ország versenyképességének fokozása is a szemük előtt lebegett. Hová jutott az ösztöndíjprogram az elmúlt három évtized alatt? Megnéztük.

Harminc év hosszú idő. A Moholy-ösztöndíj története azért is érdekes, mert a rendszerváltás időszakában született: a fellépő gazdasági-társadalmi változások a formatervezők tevékenységére is kihatással voltak. A kedvezőtlen feltételek következtében – előbb a szocializmus korszakára jellemző mennyiségi termelés, majd a piaci nyitás, a nyugati konkurencia megjelenése, később pedig a vállalatok leépítése – a fiatal formatervezőknek aligha akadt perspektívája a szakmai jövőt illetően. Ebben az ellentmondásos korszakban indul útjára a Moholy-ösztöndíj. Az ország akkori vezetősége egy olyan támogatási rendszert indít, mely nemcsak védőhálót szeretne biztosítani a fiatal tehetségek számára, de komoly elvárásokat is támaszt irányukba.[1]


Kőrös Ben: Mese diavetítő, kartonpapír, 3D print, 12 x 14 x 16 cm. Fotó: Ladocsi András

Vándor Krisztina: gyapjú pléd, 100% gyapjú, szövés, 130 x 210 cm. Fotó: Tarján Gergely

A kezdetek
A formatervező szakma nagykorúvá válására tett utalás, melyet a bevezetőben olvashatunk, a Pest Megyei Hírlap 1988. november 23-ai tudósításából származik. A Nagykorúsított szakma bemutatja a Moholy-Nagy László Formatervezési Ösztöndíj születésének körülményeit, s egyúttal a jelentkezés feltételeiről is részletesen beszámol. Az ösztöndíjat az (akkori) Ipari Formatervezési Tanács javaslatára három minisztérium – a Művelődési Minisztérium, az Ipari Minisztérium, Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium – együttesen hozta létre azzal a céllal, hogy segítse a fiatal, 35 év alatti formatervezők szakmai fejlődését. Az ösztöndíjra azok a felsőfokú végzettséggel rendelkező formatervezők, iparművészek pályázhatnak, „akik önálló alkotói tevékenységüket vállalaton belül, illetve szabadfoglalkozásúként végzik. Olyan feladatot kell maguk elé tűzniük, amelyek segítik a hazai tárgyi és környezetkultúra fejlődését, ipari termékeink minőségének javítását, gyártmányaink versenyképességének fokozását.”[2] Komoly vállalás, embert próbáló feladat. S mi jár cserébe? 8500 forintnak megfelelő ösztöndíj havonta, maximum három éven keresztül, melyet a Művészeti Alap folyósít a nyertes pályázó számára (évente legfeljebb öt ösztöndíjasnak). Továbbá felhívják a pályázók figyelmét arra, hogy azokat a jelentkezőket részesítik előnyben, akik az Iparművészeti Főiskola oktatási programjához kapcsolódnak, vagy akik egy komplex feladat megoldására együttes erővel vállalkoznak, illetve akik vállalati támogatással valósítják meg pályamunkájukat (utóbbi az ösztöndíjprogram története során többször is előkerül).


Kovács Ágnes – AGNESKOVACS: Lakáskiegészítők növényi cserzésű bőrből – AK home, növényi cserzésű marhabőrből kialakított tároló, kézi varrással, 40 x 50 x 7 cm. Fotó: Moodnstuff // fotó: Farkas Márton, stylist: Hadnagy Tímea 

youHU! (Kiss Dorottya, Horváth Szabolcs): WEM moduláris kiállítóstand, nyírfa rétegelt lemez, kinyitva: 142 x 230 x 71 cm, összecsukva 52 x 103 x 25 cm. Fotó: Pálmai Gergő

Moholy vs. Kozma?
Az ösztöndíj története hivatalosan 1989. január elsejével vette kezdetét, s ezzel felsorakozott a fiatal képzőművészeket támogató Derkovits Gyuláról (alapítva: 1955), az írókat, irodalmárokat támogató Móricz Zsigmondról (alapítva: 1973), a zeneszerzőket, zenekritikusokat támogató Kodály Zoltánról (alapítva: 1985), és az azt nem sokkal megelőző, kézműves-iparművészeket segítő Kozma Lajosról (alapítva:1987) elnevezett ösztöndíjak sorába. Utóbbi kapcsán érdemes megjegyeznünk: korántsem lehet a véletlen műve, hogy a Kozma-ösztöndíj mellett a Moholy-ösztöndíjat is életre hívták, mintha ezzel is elismernék a kézműves-iparművész és az ipari formatervező legitimitását. Valóban ez állhatott a háttérben? Az iparművész, dizájner, formatervező fogalmak – ha tetszik, ha nem – máig tisztázatlanok a fiatal alkotók körében: öndefiniálásukban az intézményi háttér sem nyújt kapaszkodót, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem végzősei is a legtöbb esetben a művész megjelölést kapják (pl. formatervező művész, építőművész). További érdekesség, hogy a két ösztöndíj nyertesei között néhol előfordulnak ugyanazok a nevek, vagyis az ösztöndíjpályázat témakörei közötti különbözőség sem a pályázat kiírói, sem a pályázat nyertesei körében nem tisztázott, ez persze nem főben járó bűn, sőt – ahogy látjuk – még előny is lehet.

A Moholy- és a Kozma-ösztöndíjak története a kezdetektől összefonódott, éveken át közös kiállításon mutatkoztak be az ösztöndíj nyertesei (leggyakrabban az Iparművészeti Múzeumban), majd 2016-ban útjaik különváltak: a 2015. évi Moholy-ösztöndíjasok a FUGA – Budapesti Építészeti Központban, a Kozma-ösztöndíjasok pedig a Fiatal Iparművészek Stúdiója Egyesület (FISE) Kálmán Imre utcai „főhadiszállásán” mutatkoztak be a nagyközönségnek. Volt-e e mögött a „szakítás” mögött bármiféle tudatos döntés, vagy egész egyszerűen a körülmények megváltozásával (ti. az Iparművészeti Múzeum kezdődő rekonstrukciós munkálatai) magyarázható a különválás?

Azt is látnunk kell, hogy a tervezők számára saját maguk szerepének meghatározása csupán másodlagos szempont, a legtöbb esetben észérvek mentén indulnak a Moholy- vagy a Kozma-ösztöndíj pályázatán. Erről számol be a friss diplomás Farkas Gabriella, a MOME Tárgyalkotó Tanszékének kerámiatervezés szakos hallgatója. Szakdolgozatának címe Pályakezdés keramikus szemmel, két magyar ösztöndíj bemutatásán keresztül, ebben összehasonlítja a Moholy- és a Kozma-ösztöndíjak pályázati feltételeit és hozadékait, ahonnan is a Kozma-ösztöndíj kerül ki (legalábbis a dolgozat készítője által megszólaltatott szilikátipari tervezők köréből) győztesként. Való igaz, a Moholy-ösztöndíj kezdeti hároméves ösztöndíjas ciklusát először egy évre, majd hat hónapra csökkentették (jelenleg is hat hónap áll a nyertes pályázók rendelkezésére a vállalt feladat teljesítésére), míg a Kozma-ösztöndíj időszaka tizenkét hónapra szól, és összesen tíz nyertes pályázót hirdetnek (a Moholy-ösztöndíj esetében ugyan az 1988-as induláshoz képest nőtt az ösztöndíjat elnyerők száma, de általában a Kozma alatt maradt – a 2018-as pályázaton hét, az aktuális 2019-es szemeszterben nyolc nyertes szerepel).


Hukaya Simon: OPTIFOLD, lemezhajtogatás, egyedi technológia, festett, rozsdamentes, rugós acél, 162,5 x 150 x 81,1mm. Fotó: Soós Bertalan

Tervezők vs. gyártók?
A tervezői fogalmak között támadt zűrzavar enyhítésének egyik lehetséges módja az volna, ha tiszta és világos „útbaigazítást” kaphatnának a dizájnerek pályájuk kezdetén, sőt már az egyetem évei alatt. A Moholy-ösztöndíj valamelyest ezen igyekszik segíteni, hiszen 2008-tól kezdődően lehetőséget teremt arra, hogy a nyertes pályázók gyártókkal működhessenek együtt: a jelentkező önálló tervezői projekttel, gyártói együttműködésben, vagy az együttműködő gyártó feladatkiírására benyújtott tervvel pályázhat. Olyan viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy pályakezdő tervező „kézen fogjon” egy gyártót és közösen valósítsák meg elképzeléseiket, inkább az ösztöndíjprogram lebonyolítója az, akinek ezeket a kapcsolatokat a potenciális gyártókkal ki kell építenie, meg kell őket győznie arról, hogy a nyertes pályázóval való együttműködés a cég számára – az esetlegesen felmerülő nehézségek ellenére is – jövedelmező lehet. Komoly vállalás ez, mert nem kopogtatnak a cégek a Magyar Formatervezési Tanács ajtaján fiatal formatervezőket keresve, és nem fordulnak a friss diplomások a Tanácshoz azzal, hogy ajánljanak egy számukra megfelelő hazai vállalatot, akiknek tervezhetnek. Ez a magatartás sem egyik, sem másik szereplőben nem alakult ki. Hogyan lehetséges ez?

Mindmáig érvényben van a dizjnról alkotott felfogás, mely szerint a dizájn luxus, külsőség, vagyis olyasvalami, amire nem feltétlen van szükségünk, amit nem engedhetünk meg magunknak. „A baj a formatervezés hazai megítélésével van. Paradigmaváltásra van szükségünk, el kell hitetnünk a magyar emberekkel, hogy a dizájn nem luxus! Le kell szoknunk arról, hogy a látványos, a divatos, a trendi és a drága szavak szinonimájaként használjuk, vagy hogy kozmetikázásnak, felületkezelésnek higgyük. A dizájn teljesen gyakorlatias válasz valós hiányokra [...]” – nyilatkozta 2009-ben (!) Szentpéteri Márton eszmetörténész, a MOME akkori Formatervező, Szilikát és Textil Tanszékének vezetője.[3] Maga is elismeri: „A pályakezdő formatervezők ösztöndíja persze kiváló lehetőség, de sajnos nem egyenes út a sikerhez. Egyetértek korábbi tanszékvezetőnkkel, Stefan Lengyel professzorral, aki szerint nem is a fiatalokat, hanem sokkal inkább az őket pártfogoló gyártókat kellene támogatni. Persze nem évi egymillióval.”[4] Azt pedig már érintettük, hogy a friss diplomások „művész” attitűdje sem segít a helyzeten.

Egy sikertörténetről azonban egész biztosan tudunk. Ez Sass-Hegedűs Ágnes 2015-ös pályamunkája, az az exkluzív porcelán tárgykollekció, melyet a Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt.-vel együttműködésben hozott létre. A tervező Trófeás vázái és bonbonierjei később bekerültek a cég termékkínálatába.[5] Voltak más tervezők is, akik az ösztöndíjas időszak alatt együttműködtek a Herendi gyárral, de terveik nem kerültek végül gyártásba. Az egyikük Buzás Andrea, aki új illatszercsaládot tervezett 2008-ban, a másik Herter Kata, aki egyedi lakberendezési dísz- és használati tárgycsaláddal pályázott 2017-ben (az ösztöndíjas időszakot követően a manufaktúra alkalmazásba is vette a tervezőt). Találunk olyan példát is, amikor mutatkozik hajlandóság az együttműködésre, csak bizonyos körülmények nem teszik lehetővé gyártó és tervező kooperációját: ilyen volt a tavalyi ösztöndíjas, Vándor Krisztina története, aki több hazai gyárat is felkeresett, de azok a gyártók, akikkel szívesen működött volna együtt, nem fogadták, akik pedig örömmel dolgoztak volna együtt vele, ott a minőség ellen emelt kifogást a tervező.

Egyáltalán mikor beszélhetünk sikertörténetről? Mikor mondhatjuk azt, hogy az ösztöndíj elérte célját? A hat hónapig tartó ösztöndíjas időszak egész biztosan sok tanulsággal szolgál a nyertes pályázók számára, de mi történik azt követően? Láthatjuk, sokféle kimenetele lehetséges a gyártói együttműködéseknek, ahol nemcsak a tervező vagy a gyártó személye, de leginkább a piac farkastörvényei befolyásolják a végkifejletet.

Gyártói együttműködések hiányában (a fentebb részletezett okokból kifolyólag) a tervezők „saját házuk táján” igyekeznek megoldani a termékfejlesztést, és erre szerencsére szép számban akad pozitív példa. Amennyiben azonban a termék manufakturális keretek között készül, úgy még inkább erősödik a tárgy iparművészeti jellege, s ezzel együtt csökken az esély arra, hogy (nemzetközi piacon is) piacképes termék váljék belőle.


Hegedűs Ágnes: Váza, porcelán, arannyal, kézi festéssel, 25 x 40 x 20 cm. Fotós: Bak Levente

Buzás Andrea: Kyoto motívumú illattartók, 2008, kézzel festett herendi porcelán,  9 x 9 x 4,5 cm (nagy parfümtartók), 6 x 6 x 2,5 cm (kis parfümtartó), 3 x 3 x 0,7 cm (illatgolyó tartó pomádék), „A magyar királyné vizének reinkarnációja” parfüm-csomagolás (Termékfejlesztés a Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. közreműködésével.). Fotó: Schaffer Miklós

Napjainkban
A Moholy-ösztöndíj 2018-as nyerteseinek kiállítását idén tavasszal, egy rövid kiállítás erejéig láthatta a közönség. Az ösztöndíjprogram történetében ez volt a 30. ilyen típusú megjelenés. A kerek évfordulóról ugyan történt említés az ösztöndíjbizottság és a programot bonyolító Magyar Formatervezési Tanács Irodája munkatársainak részéről, de az ünnepélyes megemlékezés elmaradt. Talán nem véletlenül. Minden bizonnyal már az is ünneplésre adhatna okot, hogy az ösztöndíjprogram – ha némiképp változott is az elmúlt harminc év során, mégis – ilyen hosszú időn keresztül képes volt fennmaradni. A hat hónapig tartó ösztöndíjas időszak alatt a tervezők folyamatosan konzultálhattak az ösztöndíjbizottság tagjaival, majd a végeredményt (és az ahhoz vezető utat) egy háromperces prezentáció formájában mutatták be a közönségnek. E nélkül a programelem nélkül csak egy statikus kiállítással találkoznánk (ahogy találkozik is az, aki a prezentációkról a megnyitó alkalmával lemarad). Ahogy statikusnak mondhatók azok a katalógusok, amelyben a nyertes pályamunkákkal találkozunk, de jövőjükről (utánajárás nélkül) aligha tudunk valamit. És bár az ösztöndíjnak nem kitűzött célja, hogy a pályamunkákból termék szülessen, az elmúlt harminc év vizsgálata mindannyiunk számára hasznos tapasztalattal szolgálna, a jövő terveit illetően.


Herter Katalin Júlia: Ikebana (Tárgycsalád megnevezése: Interieur Nature- Egyedi lakberendezési dísz-és használati tárgycsalád), kézzel festett porcelán, 32 x 20 cm. Fotó: Czafik András



 



[1] Jelen írásban nem vállalkozunk a Moholy-ösztöndíj harminc éves történetének mélyreható feldolgozására, csupán főbb csomópontok mentén haladva igyekszünk felvázolni az ösztöndíjprogram erősségeit és gyenge pontjait.

[2] Pest Megyei Hírlap, 1988. november 23., 5. o.

[3] Népszabadság, 2009. február 20., 9. o.

[4] Uo.

[5] Farkas Gabriella: Pálykezdés keramikus szemmel, két magyar ösztöndíj bemutatásán keresztül. Budapest, 2019, MOME Design Intézet, Tárgyalkotó Tanszék. 56. o. (szakdolgozat)


Nyitókép: Mohai Balázs

full_005745.png
Öt pályakezdő dizájner, akikre érdemes figyelni – Koós Pál szerint

A 2018-as évtől kezdve az Artmagazin Online-on kiemelten foglalkozunk a tervezőművészet legfontosabb kérdéseivel. Ezúttal a dizájn öt jeles, különböző intézményekben és műfajokban tevékenykedő képviselőjét kértük, hogy soroljanak fel öt hazai pályakezdő dizájnert, akikre érdemes felfigyelni, követni munkásságukat.

full_005824.png
Mindent a szemnek, semmit a kéznek

Átfogó lengyel és magyar dizájn kiállítást ígér a május végén záró STEPS AHEAD névre keresztelt tárlat a FUGA-ban. A kirakatban csillogó Laokoon-lámpa hívja fel magára a járókelők figyelmét – ennél jobb „hirdetőtáblát” aligha választhattak volna a kiállítás kurátorai. A kérdés csak az, hogy mi vár ránk odabenn?

 

Képernyőfotó 2020-10-07 - du. 2.08.02.jpg
HETI ARCHÍV – MERT EZ MŰANYAG!

Legfrissebb lapszámunkban Vadas József mutatja be a 60-as évek egyik ikonikus lámpáját, Borz Kováts Sándor Vargányáját. A cikkből kiderül, hogy a tervező hogyan jutott el a köztéri virágtartóktól a lámpatervezésig, milyen viszontagságos úton haladt végig, míg megszületett ez a máig sikernek örvendő darab. Pár évvel ezelőtt is felbukkant a neve az Artmagazin hasábjain: Mayer Kitti említi őt cikkében, amely végigtekinteni a hazai műanyag-ipar fejlődését. Borz Kováts munkái mellett olyan ikonikus tárgyak is előtérbe kerülnek, mint az áttetsző nejloncekker, az otthonka vagy a pilleszék.