Balázs János

A bevezetőben Kieselbach Tamás hangsúlyozza, hogy itt lenne már az ideje egy kulturális központnak, ahol a cigányság szellemi örökségét modern eszközökkel mutatnák be. Ennek a törekvésnek egy albumvariánsa a Balázs Jánosról kiadott jó kétszáz oldalas, fekete alapú díszalbum. Nem igazi monográfia, hanem a legismertebb cigányfestőről írt mindenféle műfajú, rendű és rangú szövegek egybeszerkesztése, megtoldva pár szociológiai ízű (néha erősen pixeles) fotóval és a végigfotografált életművel.

Művészet gyerekeknek

Régóta visszatérő sirám, hogy a hazai képzőművészeti műveltség azért olyan alacsony, mert nincs elég gyerekkori foglalkozás, nincs elég rajzóra és iskolás kiállításnézés. És ebben sok igazság van. A közgyűjtemények gyerekbaráttá tétele még akadozva halad (mosolygós teremőrök, babakocsis liftek fájó hiánya stb.), bár a múzeumpedagógia az elmúlt évtizedben nagyon nekilódult itthon. A gyerekeknek szóló képzőművészeti könyvpiac szintén meglehetősen szegényes, bár most új versenyző tűnt fel a színen, a Corvina.

Kulturális átköltözés

A magyar képzőművészeti gondolkodás nagy távolságtartással nézi a teóriát. A kötelező szocialista esztétikát a hetvenes-nyolcvanas években már senki se vette komolyan, a nyugati szellemtörténeti irányzatok átültetése viszont nyögvenyelősen haladt. Az elmélet helyén űr ásítozott. És ez nem sokat változott a rendszerváltás után sem, bár sok kortárs klasszikust lefordítottak magyarra. Így nem csoda, ha András Edit teoretikus beállítottságú, alapos és érzékeny új kötete nagy izgalmat váltott ki szakmai körökben. Pedig az MTA Művészettörténeti Kutatóintézetében dolgozó szerző nem tett mást, mint egymás mellé fűzte az elmúlt két évtizedben született, nagyobb lélegzetvételű tanulmányait, amik a posztszocialista régió kortárs művészetét elemzik, Benczúr Emesétől Oleg Kulikig.

Az expresszionizmustól a szürrealizmusig

A huszadik század első felének összefoglalása művészettörténeti jutalomjáték: évtizedek óta készen van az a történeti váz, az a kiérlelt mesternarratíva, amire az egészet fel lehet fűzni. A kronológia szerint egymást követik az esztétikai felfedezések, a művészeti mérföldkövekhez rendelt izmusnevekkel együtt. Picasso: Avignoni kisasszonyok (1907), Matisse: Tánc (1910), Malevics: Fekete négyzet fehér alapon (1913), Duchamp: Piszoár (1917) stb. Manifesztumok, legendás helyszínek és a stiláris leszármazás családfái. Szép, kerek és tanítható – de sajnos mára már teljesen túllépett rajta a tudomány.

Design évkönyv

Felbuzdulva az előző kiadvány sikerén, Slézia József már másodjára jelentette meg a Design évkönyvet. A csupa rövid – gyakran az ismert dizájn-weboldalon (www.designtrend.hu) annak idején már megjelent – beszámolót tartalmazó második kötet már hangsúlyos helyen szerepelteti a hazai tervezőket, köszönhetően a MOME hallgatóinak, akik két rangos nemzetközi diákpályázaton is (Nespresso, Electrolux) szép eredményeket értek el 2008-ban.

Velencei körkép

Merrefelé tart a most már 106 éves Velencei Biennále, milyen kérdéseket vet fel és kinek mi volt érdekes abból a hatalmas kínálatból, ami lassan az egész várost ellepi júniustól novemberig? Mi tetszett (vagy mi nem) kérdésünkre hosszú oldalakon keresztül követik egymást a különböző válaszok – más-más szempontból láttatva sokszor ugyanazokat a műveket.

Az illúzió archeológiája – Pillanatgépek – Interjú Peternák Miklóssal

Gombrich szerint „Az ártatlan szem nem egyéb, mint mítosz”. Mintha a kiállítás is ezt az állítást kívánná alátámasztani.
Igen, az „ártatlan szem" valóban mítosz, mert a világ megértéséhez az aktív látás, vagyis a gondolkodás vezethet. A Műcsarnok homlokzatán a kiállítást Greta Garbo negatív árnyképe hirdeti, ami talán a legegyszerűbb illúzió, az utókép előhívását segíti és tudati tevékenységet igényel. Ha valakinek ez sikerül, elgondolkozik talán azon, miért is látja. A kiállításban sok ilyen mű, illetve tárgy látható, ami hozzásegíthet hasonló egyszerű, érzéki revelációkhoz, s ennek erősebb hatása lehet, mint a didaktikus magyarázatoknak.

Lost and found – A kutatás és a véletlenek (Személyes hangvételű „megtalálás-élmény” – beszámoló)

„A gyűjteménynek vissza kellene kerülnie Magyarországra...” – Beszélgetés dr. Gyugyi László magyar származású pittsburghi gyűjtővel Zsolnay-gyűjteményének New York-i kiállítása kapcsán

A magyar származású dr. Gyugyi László a budapesti Műszaki Egyetemen végzett villamosmérnökként, majd 1956 után külföldi egyetemeken tanult tovább. A műszaki képzettség mellé a tudományok mestere és a filozófia doktora fokozatokat is megszerezte, majd mérnökként dolgozott, először Angliában, aztán az Egyesült Államokban, Pittsburghben. Évtizedekig volt a Westinghouse nevű kutatási, fejlesztési cég stratégiai kutatásainak vezetője. Nevéhez 78 amerikai szabadalom, ötvennél több szakmai publikáció és két könyv megírása fűződik. A Zsolnay-kerámiákat az 1970-es évek elejétől kezdte felkutatni, s az évek során nagyszabásúvá bővült gyűjtemény 2002-ben részt vett az Iparművészeti Múzeum és a Pécsi Zsolnay Múzeum által New Yorkban szervezett Zsolnay-kiállításon, most pedig a New York-i magyar kulturális évad keretében rendeztek bemutatót 167 darabjából a Forbes Magazin galériájában.

A Derkovits-díj születése – Csontvázak a szocreál szekrényéből

A Derkovits-ösztöndíj a legfontosabb fiatalokat támogató állami pénzdíj. Nehezen nélkülözhető pályakezdő apanázs, ugyanakkor belépő a nagybetűs művészvilágba. A 35 év alatti művészek tömegei reménykednek évről évre a győzelemben. A beszámoló kiállításokhoz készített szűkszavú sajtóanyagból csak annyi derül ki, a Derkovits-ösztöndíjat 1955-ben alapították. Vagyis a Rákosi-korszak mélységes fenekén! Bár már senki sem emlékszik rá, az ösztöndíj valódi küldetése a szocialista realizmus felvirágoztatása volt...

Festőélet Magyarországon VI. – beszélgetés Maurer Dórával

Ahogy az óriás pillangó bújik elő a töpörödött, szürke bábból, úgy változtak át az aprócska, fekete rézkarcok légiesen lebegő, színpompás optikai varázslatokká. Maurer Dóra nemcsak festő és tanár, hanem nyughatatlan kereső is, de elsősorban nem pénzt akar keresni. Az Artmagazin interjúsorozatában azonban, kénytelen-kelletlen, a pénzről is beszélnie kell.

A Karátsonyi-gyűjtemény és remekművei II. – Garas Klára 90. születésnapjára tisztelettel

Az 1718-ban, a török elleni harcokban szerzett érdemeikért nemessé tett Karátsonyi család történetéről, vagyonuk 1849-es elkobzásáról, 1859-beni grófi rangra emelkedésükről, gyűjteményük kialakulásáról és az azt megjárt Jacob Jordaens-kép kalandos sorsáról volt szó az első részben. Most következzen a gyűjtemény 20. századi szétszóródásának, illetve egyes darabok szerencsés megkerülésének története.

„Hic Terminus Haeret – Ahol feloldódnak a határok” – Az Il Giardino di daniel Spoerri Toszkánában

Az erdő közepén ülök egy bronzba öntött szobában, amely mintha csak úgy hanyagul oda lenne vetve a fák között burjánzó aljnövényzetbe – nem csekély méretei (5x3x2,5 méter) és súlya (több mint 5 tonna) ellenére. Látszik a fák lombja, mert a szobának nincs teteje. Viszont belül teljesen be van rendezve: egy vetetlen ágy összegyűrt bronzelepedőkkel és -takarókkal, két asztal, két szék, egy gardrób, mosdókagyló. Az asztalon ételmaradék, gázfőző, amelyen valaki főzött, üvegek hevernek szerte, a polcon könyvek sorakoznak, minden, minden bronzból. Eső után az összes edény tele van vízzel, rézsútos víztükrökkel. A szoba hátsó része nagyjából egy méterrel magasabb az elülsőnél, a padló oldalirányban is összeszűkül, és e kettős lejtő hatására elveszti az egyensúlyát, aki belép. Muszáj ehhez ott lenni bent, mert a benyomás fizikai természetű. Van olyan látogató, aki kitámolyog, és majdnem hanyatt esik. – A világ kifordul sarkaiból.

Klicsko vs homály

Biztosan kiderül, miről is szól az idei Velencei Biennále, számomra mindenesetre az a házilag készített transzparens volt meghatározó, amellyel a nyitásra érkezőket fogadták: ELÉG AZ UNALMAS MŰVÉSZETBŐL. Ilyen egyszerű. Tényleg látható, hogyan kapaszkodik a művészet, nyújtogatja kezét vagy csápját a közönség után, könyörgök, nézz meg. 

Tabula rasa – Az üres vászon biennáléja

Az 53. Velencei Biennále unott műtárgytömegében egymás után bukkantak fel a félszáz éves monokróm alkotások. Mit keresnek az egyszínű festmények és a fehérre mázolt üres vásznak az ezred eleji kavakádban? Valami menthetetlenül véget ért – itt a tabula rasa...